Egy pici ráadást csak... Azt a két szem cseresznyét,
aminek a szára méréskor (a végén) mindig beleakad
a többibe.. Azt a három-négy másodpercet (percet?),
amíg még úgysem indul el a vonat... Azt a lassuló
simogatást, ami már benne maradt a tenyeredben...
Azt az utolsó (utolsó előtti?) szárnycsapást, amitől
hullámot vet a levegő... Azt a hajszálnyi nyílást
az ajtón, amelyen átfér a hallgatás... Azt a csukott
vonatablakot, amit nem sikerült lehúznod már, de
amelyen keresztül elszánt próbálkozásaidon
(tétova ügyetlenekdéseden?) még mosolyogni lehet...
Azt a hirtlen elindulást (-szakadást?), amihez
látszólag semmi közöd már, de amelyen átlökődik
(átölelkezik?) még az esendőség... Azt a pillanatot,
amikor a nap mintha egy könnycsepptől
villanna föl a szemedben... Azt az egyre sebesebb,
távolba vesző (spontán?) integetést (félszárnyú
madarat?), amitől a kettéhasadt ég
ugyanúgy csapkod a bordáink között.
(A verset Judit Eszter ajánlotta.)
